Új utak, régi idők

Egykor hittem benne, hogy a világon nincs is fontosabb, mint feláldozni magunkat egy másik ember céljaiért. Célok és ábrándok. A kettő most már tudom, hogy nem ugyan az. Egymagamban ülve, egy koszos vonat ülésén egy új életbe tartok. Hosszú történet. Idő kell az embernek, hogy képes legyen beszélni dolgokról amik összetörik. A vonat rázkódása oldalról oldalra dobja az embert. Nem képes parancsolni saját testének, de nem is akar. Szokták mondani ússz az árral, majd eljutsz oda, ahova el kell jutnod. Olykor az ember elkap egy ázott fatönköt és megkapaszkodik benne, hogy megpihenjen. Próbál partot érni. Nem volt elég közel a part és a víz tovább sodort engem. Az ablakon kitekintek, de nem látok mást, mint a saját tükörképem. Bánatos, de mélyen belül van egy vidám és boldog ember, aki készül a felszínre törni. Az ideje még nem jött el, de már készül. Az arc, ami visszatekint rám nem akarja, de a harc már meg is kezdődött. Tudod amikor egy hal küzd az életéért egy pelikán torkában. Igyekszik úgy helyezkedni, hogy megakadjon a torkán és megfulladjon. Hasztalan. A pelikán halálával a hal is elpusztul és nem marad semmi. Valakinek nyernie kell. Jelenleg nem tudhatom ki leszek a későbbiekben. Talán a világmindenség eldönti helyettem, de lehet a kezembe adja a választás jogát. A vonat egy olyan helyre tart, ahol képes lehetek új életet kezdeni. Felszálltam rá egy olyan állomáson, ahol nagyon ritkán áll meg. Hol fogok leszállni ezt kérdeznéd legszívesebben igaz? Sajnos nem tudok válaszokat adni neked. A vonaton most egyedül érzem magam és ez így van jól. Figyelem az utat és keresem a lehetőségeket.  Keresem a kihívásokat. Figyelem az arcokat. Felteszem a kérdéseket. Keresem a társamat akivel egykor leszállhatok egy csodálatos helyen. Oly sokszor megtettem, de mindig rossz társsal. A folyó nem végtelen. Egyszer álló vízbe ér és akkor eljön az új idő, amire várok itt ezen a vonaton. A jövőről beszélek, de nem vagyok még képes tovább lépni a múlton. Túl szép és kedves számomra, de a gondolatok előre haladnak nem pedig vissza. Emlékezni a szépre és a jóra fájdalmas egy idő után. A szálak összefutnak és a végén nem talál az ember örömet. A fülhallgató a fülemben és a világ kizárva körülöttem. Nincs más ott csak az emlékek velem. A rossz érzést követi a jó, majd újra csak a rossz marad. Kapkodsz levegő után és a könnycseppek megülnek a szemedben. Nem engedsz a múlt érzéseinek. Erős maradsz. Büszke. Mind hazugság. Az ember jellemét az is meghatározza mennyire képes kötődni és érzelmeket táplálni. Sírni nem jó. Sírni a gyengék szoktak. Ez is mind hazugság. Az ember azt siratja meg aki vagy ami fontos neki. Az érzelem egy olyan dolog, ami az embert képes irányítani. Szeretni valakit egy nagyon bonyolult és rendkívüli érzés. Mondhatni leírhatatlan. Hasonlatokkal dobálózunk, de nem vagyunk képesek tényeket mondani az érzelmeinkről azt leszámítva, hogy jó vagy rossz. És ez így van rendjén. Egy megmagyarázhatatlan dolgot ne akarjunk megmagyarázni. Az ablakban az arcomat kizárom és kitekintek. Lehetőségeket látok. Körbetekintek a vonaton és útitársakat látok. Az üres vonat, amire felszálltam, megtelt. A fülhallgatót kiveszem és nem hallok mást csak csendet. Szótlan nők és férfiak az ablakon néznek kifelé és merengenek. Pontosan ugyan azt teszik, mint én. A helyzet annyiban változott, hogy elindultam egy új úton, de a régi életemről darabjairól mesélek. Miért teszem ezt? Nagyon jó kérdés. Én magam sem tudom. Emlékeket próbálok készíteni a múltról mikor megerősödtem. Most pedig gyengén és megtörten ülök és agyalok, olyan dolgokról amik többé már nincsenek az életemben. Szomorú dolog, de később jobbá és erősebbé tesz téged. Magabiztossá és legyőzhetetlenné. Legyél jobb és erősebb. Ezt a klisét mondja mindenki. Az idő minden sebet meggyógyít. A klisé klisé marad, de nem jelenti, hogy némelyik nem igaz. Idővel minden jobb lesz. Egy nap felállok a helyemről és leszállok a vonatról valakivel. Kéz a kézben. Itt csak az a kérdés marad, hogy mikor? Engem ez a része nem is érdekel még. Ezernyi gondolat fut végig a fejedben, mikor meghozol egy döntést és csak később derül fény rá, hogy jó döntést hoztál vagy sem. Ez is egy ilyen lépés. Végig a peronon. Fel a lépcsőn. A folyosón a székedig. Minden lépés fájdalmas és nehéz. Tudod mi a legrosszabb? A peronon állok még mindig és nem nézek hátra. Nem nézek a szemébe, hogy lássam utoljára azt a halvány szikrát, amit minden nap láttam ereje tejében. Miért? Mert a megtört ember gyenge és sebezhető. Könnycseppek ülnek a szememben, de próbálok erős maradni. Egy utolsó emlék rólam, ami nem egy zokogó szempár. Balra tekintve a vonat már fékez is. Egy hosszú útra indulok újra és nem tudom hol lyukadok ki. Nem is számít, mert igyekezni fogok, hogy újra megtaláljam az utam és elfeledjem a rosszat. Egy ajtó kinyílt előttem és habozva is, de felléptem rajta a vonatra. Az utolsó pillantás a legrosszabb. Megtöri az embert bármennyire is erősen küzdött ellene. Lépés lépést követ. Üres vagon, koszos ülés, ablak melletti hely és egy fülhallgató a fülemben. A többit már úgy is tudod...

Szerző:
Rotsuk Sámat