Edward Graham 6.Rész

Az élet akár csak egy körforgás. Mind megszületünk, élünk, majd elpusztulunk. Az idők során csak az változott kinek mennyi idő jut. Ezt mutatja minden. Az orvostudomány fejlődése az évszázadok során. Régen barbár módszerekkel kezelték az embereket. Kísérleteztek és győztek. Azt persze elfelejtik megemlíteni, hogy mennyi és mekkora áldozattal járt a fejlődés a tökéletes felé. Mindenki aki ezen a területen munkálkodik a célja az örök élet. Pedig pont ez tesz minket emberré, hogy nem élhetünk örökké. A döntéseink meghatározzák életünket. Legyenek jó vagy rosszak. Minden hatással van ránk. Örömet okozni másnak saját kárunkra mélyen örömmel tölt el minket is csak nem látjuk elsőre. A világunk haldoklik és mi tehetetlenek vagyunk. Makacs gyermekként megyünk előre, még ha falba is ütközünk. Áttörjük. Pedig a fal pontos üzenetet rejt. A gátakat és a határokat. Ezeket nem dönthetjük le, ha kedvünk úgy tartja. Itt fekszem kábultan és a határaimat feszegetem. Igyekszem a fejemben összerázni a gondolataimat. Az őr talpig feketében egy sötétített sisakban, fegyverrel a kezében áll az ajtó mellett. Olykor bejön valaki és az infúzióban zacskót cserél. Egyre kábultabb és dekoncentráltabb leszek. Olykor sikerül küzdenem ellene, de kevés időm maradt. Érzem, hogy ezt a harcot elvesztettem és nem tehetek már semmit. A szemem egyre jobban ragad lefelé. Halványan figyelem a körülöttem lévő dolgokat, de nem tudok mit tenni ellene. Már azt sem tudom, hogy órákkal, napokkal, vagy hetekkel később ébredek fel minden alkalom után. A fejem belülről akar felrobbanni. A zacskók egyre csak sűrűbben jönnek én pedig álmosodom. Rémálmok gyötörnek. Arcokat látok, de nem tudom hová tenni őket. Egyre jobban elfelejtem a múltam. Nem tudok visszaemlékezni lassan senkire. Egyik álmomban Ray arcát látom. Ahogyan a szemébe nézek érzem a kérdést. Miért? Válaszolni azonban nem vagyok képes. Hihetetlen fájdalom gyötör. A fejem szétreped és álmomban a rémek gyötörnek. A démonjaim rajtam kacagnak. A tehetetlen ember akit felemészti önmaga. Majd eljött számomra az a pillanat amire nem számítottam már. Sötét volt mindenhol, csak a piros jelzőfény világított a szobában. A sziréna hangja sípolt szüntelenül és fülsüketítően. Nem voltam lekötözve.Felültem az ágy szélére és érdeklődve néztem körbe, de senki sem volt a szobában. Az ajtó nyitva kint pedig fegyverek ropogása hallatszott. ki akartam tépni az infúziót, de sem a karomban, sem a nyakamban nem volt. Körbe tapogattam magam és a gerincem tetején volt a tű beszúrva. Elkezdtem kihúzni. Elmondhatatlan fájdalom volt amit éreztem. Olyan volt, mintha soha nem akarna a tű kijönni. Mikor sikerült kirántanom a végét megnéztem mi volt bennem. Egy tíz centiméteres vastag tű. Nem hiszem, hogy bevett eljárás az ilyen. Felkeltem és elindultam az ajtó felé. Egyre hangosabb és intenzívebb lett körülöttem minden. Egy leírhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Hallottam a lélegzetvételeket. Ahogyan a töltények a földre hullanak. Az ütőszegek mozognak. Az ajtóhoz érve visszalökött egy őr a szobába és bejött és bezárta az ajtót. Egyik pillanat követte a másikat. A fegyvert kiütöttem a kezéből, majd oldalbordán vágtam és összerogyott. Majd a sisakját levéve egy fekete lány nézett a szemembe. Alig lehetett húszon egy-kettő éves. 

-Várj! Én csak segíteni akarok. 

-Ki a franc vagy te? Te is nekik dolgozol. Őr vagy. Miért segítenél nekem?

-Nem nekik dolgozom. Beépültem hónapokkal ezelőtt mikor megtudtuk, hogy felébredtél a kómából. Bízz bennem. Kijutunk innen és akkor mindent elmondok én magam. Csak legyünk biztonságban. 

-Remélem megérted, hogy elég nehéz bíznom benned. -Csak néztem és szaporábban vettem a levegőt. Minden olyan élénk volt. Halottam a lány szívverését. Éreztem ahogyan a saját tüdőm megtelik levegővel és utána kiürül. 

-Semmi okod sincs, hogy bízz bennem, de most ez az egyetlen megoldás. -Majd egy percig némán néztük egymást. Kint a fegyverek durrogása továbbra sem állt meg. majd a kezem nyújtottam és felsegítettem a térdelő lányt. 

-Siessünk. Kevés időnk maradt és eltértünk az ütemtervtől. Itt egy pisztoly. Gyere utánam és fedezz hátulról. -Elvettem a glockot és kimentünk a szobából. Balra elnéztem a folyosón és kettő fegyveres őrt láttam akik éppen tüzelni készültek. A fegyvert felemeltem és mind a kettőt fejbe lőttem. Meghökkenve álltam ott, hogy hogyan is csináltam ezt? Évek óta fegyver sem volt a kezemben, de ilyen pontosan soha nem is lőttem. Hátrálva követtem a lányt. Újabb örök érkeztek egy lifttel, de az elmém ismét átvette az irányítást és egy lövés egy halált jelentett. Nem értettem, de abban a pillanatban nem is érdekelt, mi történik velem. Ki akartam jutni és elmenni erről a borzalmas helyről örökre. Egy kanyar jobbra és már ott is voltunk a kijáratnál, de egy hiba akadt benne. Egy elég masszív fémfal állt a szabadságom és én közöttem. A lány mellett állt egy férfi és egy gyerek. Olyan gyerek volt, hogy nem mondhatnám nagykorúnak sem. Valami robbanószert vettek elő a fiú táskájából és feltették az ajtót védő fémre. 

-Kicsit álljon hátrébb Mr. Graham. Ez lehet kicsit hangos lesz. -Hátráltam a többiekkel. A fal mögé mentünk ketten jobbra és ketten balra. 

-2..és 1. -Hatalmas robbanás és porfelhő mindenhol. 

A kis szerkezet akkora lyukat vágott rajta, hogy könnyedén átfértem rajta még én is. A lány odarohant és a földbe vágott egy fura fémrudat amik azonnal kampóként kapaszkodtak a földbe. 

-Gyerünk menjen! Ott a kötél. Ugorjon! -Megragadtam a kötelet és a csuklómra szorítottam. Éreztem ahogyan a bőröm égeti a kötél ahogyan szorítom. A vér egyre hevesebben áramlott a vénáimban. A szívem egyre hevesebben vert. Az adrenalin szétáradt a testem minden egyes pontjában. A nyakamon az erek kiduzzadtak és az elmém kitárult. 

Nekifutottam és sasként vetettem ki magam a lyukon. A kezemet megrántotta a kötél, de valószínű csak megzúzódott a csuklóm. Nem telt el fél perc sem, és mind a hárman követtek csak technikásabb ugrással és landolással. Még le sem értek a földre és már mondta a lány merre menjünk.

-Irány az erdő! Innen pár mérföldre van egy folyó. Ott van a hajónk. Azzal húzunk el innen a bús picsába. Gyerünk! -És mindenki követte vakon amit mond.

Éjszaka volt és alig lehetett valamit látni, de én éreztem minden alkalommal, hogyan kell mozogni. Hova lépjek és mikor hova mozogjak. Jobbra vagy balra. Futottunk már egy ideje és egyre élesebben halottam a víz csobogását. Éreztem az illatát. Azt is halottam, hogy követnek minket. féltucat fegyveres elszántan rohant utánunk. Mikor a motorcsónakhoz értünk megálltam. A többiek beugrottak a hajóba és pedig hátranéztem és figyeltem. Be akartak minket keríteni és nagyon közel voltak már. A lány ordított rám.

-Gyere már! -Ekkor kiszállt a csónakból és oda rohant hozzám. -Mire vársz még?! Menjünk innen a fenébe!

-Nem vagyok biztos benne,hogy bízhatok bennetek. Azt se tudom ti kik vagytok. 

-Erre most komolyan semmi időnk nincsen!!! Nem hagylak itt! Ha te maradsz akkor én is az egyszer biztos!

-Miért tennéd ezt ?! Engem akarnak nem titeket. 

-Ha most beszállsz abba a kibaszott csónakba elmondok mindent az úton. Rendben? -És a kezét nyújtotta felém. Én pedig hezitálva , de kezet ráztam vele. Odarohantunk a csónakhoz, de tüzet nyitottak ránk. Szerencsére nagyon képzettek voltak akik kimentettek és gyorsan eltűntünk. A motorcsónak motorjának zúgása kezdte bántani a fülem. Hangos és fájdalmas volta  fejemnek. 

-Lekapcsolom a motort hadnagy. A folyó innen már elvisz minket. Ne kockáztassunk, hogy meghalljanak. -Érdeklődve figyeltem ki fog válaszolni. És a fiatal lány fordult meg a csónak elejéből.

-Remek ötlet őrmester. Napfelkeltére így is odaérünk. -Majd biccentett a férfinak. 

A fiú csak ott ült és fogta a karját. Oda mentem hozzá és megnéztem mi lehet a baja. Meglőtték a karját, de csak felületi sérülés. 

-Ejnye fiacskám. Eltaláltak. -Ekkor a fiú flegma tekintettel nézett rám.

-Nem mondja? Ha nem mondja talán észre sem veszem, hogy folyik a vér belőle. -A hadnagy sietett oda mikor hallotta, hogy beszélgetésbe elegyedtünk a fiúval.

-Had nézzem meg Markus. Ne aggódj a golyó csak egy kis darabot szedett ki belőled. Alig fog látszani. Meg a csajok amúgy is buknak az ilyen dolgokra. -Rákacsintott és felém fordult. Azonban nem tudta elkezdeni mondandóját, mert a férfi is oda sietett. 

-Mutasd Markus! Remélem tényleg semmi komoly. 

-Ne aggódj apa...kutya bajom. Éppen csak súrolt. -Ellenben látszott, hogy kicsit sok vér volt a csónak padlóján egy felületi karcoláshoz képest.

-Ne mond már! Egy merő vér minden. Na várj hozok a táskából fertőtlenítőt meg kötszert. -És elviharzott a férfi. A lány a szemembe nézett és az ajkai mozgásra készültek, de nem tették. A szemébe könny szökött, de erős volt és nem engedte meg magának, hogy sírjon. Én törtem meg a csendet.

-Azt hiszem még nem mutatkoztam be. Edward Graham vagyok. -A kezem nyújtottam a hadnagy felé. Ő engem bámult továbbra is és meg sem szólalt. 

-Azt hiszem az emberek ilyenkor a saját nevüket mondják el a másik félnek és kezet fognak. -Mondta a fiú és oldalba bökte a felettesét akin látszott nem veszi jó néven a bökdösést. 

-Én Markus vagyok. Ő ott az apám Patrick. Ő pedig a csapat hadnagya Elizabeth....Graham... -A fiú megköszörülte a torkát és odébb ült. Én pedig teljesen letaglóztam. A könnycseppeket már nem tudtam sem ő sem én megállítani és úgy hullottak a szemünkből, mint apró gyémántok folynak ki az ember kezéből. Nem akartam hinni a szememnek sem a fülemnek. Olyan kínos volt a csend és ahogyan agymással szemben álltunk úgy gondoltam közelebb lépek. Mikor ezt megtettem ő is előrelépett és egymásba karolva megöleltük egymást szorosan. Elsimítottam a haját és a szemébe néztem.

-Édes egyetlen Eli...én kislányom...

Szerző:
Rotsuk Sámat